241. számú FCI standard

Az erdélyi kopó régi fajta, amely a történelmi Magyarországon alakult ki. Eredete a régmúlt századokba nyúlik vissza. Az erdélyi magyarság dolga volt a kopók tenyésztése és alkalmazása a vadászatokon. Az általuk végzett hajtóvadászat orrjóságot, kitartóságot, bátorságot, a nyomkövetést lehetővé tevő éles szimatot, kiváló memóriát és tájékozódó képességet kívánta meg, és ez a követelmény segítette a fajtát. Itt érdemes megjegyezni, hogy az erdélyi kopó a gyalogvadászat mestere. A falkavadászat alapja az, hogy a menekülő vad: róka, szarvas, nyúl szagot hagy maga után, amely az időjárási viszonyoktól függően több-kevesebb ideig a föld felett lebeg. A kiváló orrú kopók ezt a szagot követik és a vadat tulajdonképpen csak a hajsza végén pillantják meg. Mára a nagy vad visszaszorulásával és a vadászati módok megváltozásával háttérbe került. Testfelépítése hosszútávfutáshoz alkalmazkodott, atletikus, nem durva nem is vékony csontú. Szőrének alapszíne fekete. Nem túl sötét, cserszínű jegy pont formájában mindig található a szembolt íven. A fangon és a végtagokon cserszínű jegyek vannak. A cserszín határozottan elkülönül a feketétől. Fehér jelzés lehet az orron, mely homlokcsíkban folytatódik, továbbá a nyakon gallér formájában, a mellen, a mellkas alján, a mancsokon, a végtagokra is felhúzódva és a farok végén. A túl sok fehér szín nemkívánatos. Jó indulatú, bátor, nyugodt, alaptermészete kiegyensúlyozott, ugyanakkor határozott, temperamentumos. Igénytelen a szélsőséges időjárást is bírja. Az erdélyi kopó tenyésztésének helyzete ma még nem mondható rendezettnek, sőt sok tekintetben bíztatónak sem. A mai vadászati szokások a klasszikus alkalmazását nem teszik lehetővé, azonban ez a csodálatos ösztönkészletű, ősi nemzeti kutyafajtánk kulturális örökségünk része és kiemelt támogatást érdemelne.